1. Rész - Valami más... (New Feelings)

Az esőcseppek halkan kopognak az ablakon, min keresztül egy lány mered a sötétbe burkolózott városra. Az utcákon csak egy-egy jármű hajt át, és a tompa fényt egyedül az utcalámpák biztosítják, hisz már minden lakás ablaka befeketedett. Az óra lassan hajnali hármat üt, már mindenki nyugovóra tért, kivéve egy embert… A lány, aki továbbra is csak a távolba mered, s könnyei az esőcseppekkel szinkronban futnak a föld felé.

Egy öt szobás lakás. Ez az a hely, ahol öt fő barangol az álmok világában, de mégis van egy hatodik, ki lelkét nyomó tehertől még mindig ébren van. Egy személy, ki mindentől menekülve jött ide bátyjához, mint a saját kis menedékéhez. Nem tudja, mit tegyen, nem tudja, hogy mit rejt számára a jövő, a kétségbeesettség uralja minden percét, ám amikor más is látja, inkább egy hamis mosoly mögé bújtatja az összes fájdalmát.

Egy halk szipogást követően apró mozdulattal törli le az arcán leguruló könnycseppjeit, ahogy ajkait egy halk sóhaj hagyja el. Kissé remegő ujjaival mobilját érinti meg, mi finom nyomására felvillan, ezzel adva tudtára az óra állását is. Rég aludnia kellene, még sincs ereje, hogy jelenlegi helyéről felkeljen, és visszatérjen a bátyjával közös szobájába. Nincs ereje megmozdulni, és nem is akar.

– Mali? – zendül fel egy rekedtes hang a lány háta mögött, mire az említett kissé összerezzenve kapja kezeit azonnal arcához, hogy megpróbálja eltüntetni a sírásának nyomait. – Baj van? – aggodalmaskodik a piros hajú fiú, ám nem mer közelebb lépni hozzá, csak a nappali közepén állva mered a sírdogáló lányra.

– Nincs semmi… – szipogja Mali, miközben arcát az ablak felé fordítja, hogy Yonghun ne láthassa meg a versenyt futó könnyeit az arcán. – Minden oké – egy halvány mosolyt magára erőltetve pillant a személy felé, de tekintetét szinte azonnal a kihalt városra vezeti vissza.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha minden oké lenne – szavai aggódással telítettek, s két lépéssel közelebb megy Malihoz, ki cselekedetében szinte azonnal megállítja.

– Nincs baj… De neked nem aludnod kellene? Holnap reggel próbátok lesz…

– Nem tudok aludni – zárja rövidre válaszát, ám hangja immár messzebbről érkezik, egészen pontosan a konyhából.

– Miért nem? – teszi fel következő kérdését Mali, mit minden bizonnyal a másik fél nem hallott, mivel a csapból folyó víz csobogása elnyomta az ő hangját. A következő pillanatban már Yonghun ott áll mellette, és egy poharat nyújt felé, amire a lány csak értetlenül pillant rá.

– Ahogy elnézlek, nem most jöttél ki… Idd meg, mert túl sok folyadékot vesztesz – teszi a poharat Mali kezébe, miközben egy a közelben lévő széket húz közelebb az ablak párkányhoz, majd leül rá.

– Köszönöm – suttogja szinte maga elé, miközben ajkaihoz emelve kortyol bele a hűs folyadékba.

– Ne köszönd… Tudok segíteni? – támaszkodik meg könyökeivel a térdein, miközben aggodalommal telt tekintetével fürkészi a lány arcát, miről a tömör fájdalom tükröződik vissza. Mali csupán egy apró fejrázással válaszol Yonghun kérdésére, kinek ajkai közül csak egy halk sóhaj szakad fel, majd a következő kérdése: – Egyedül hagyjalak? – a lány ismét nem felel, tekintetét csupán a pohár vízen tartja, mintha az azon megtörő tompa fény választ adhatna minden gondjára. A fiú egy kis ideig vár, majd a hallgatás beleegyezés mondást alapul véve feláll helyéről. – Ne maradj sokáig – mosolyodik el halványan, ahogy Malira pillant, s lépteit a hálószobája felé vezényeli, ám alig indul meg, a lány azonnal utána szól.

– Yonghun! – szólal meg kétségbeesetten, mire az említett azonnal visszakapja rá a fejét, s tekintetéből az értetlenség tükröződik vissza. – Nem… Nem maradnál itt kint velem? – kérdezi kissé zavartan, ahogy hüvélyujjait a pohara szélén húzgálja.

– Hát öhm… – kezdene bele mondandójába, ám Mali ismét félbe szakítja mondandóját.

– De, ha álmos vagy, akkor aludj! Csak… Csak kérdeztem, hátha itt maradnál, nem muszá–

– Nyugi, itt maradok – húzza halvány mosolyra ajkait a piros hajú fiú, miközben újból a lány mellett lévő széken foglal helyet. – Nem vagyok álmos, csak meglepett hirtelen a kérdésed – tisztázza előbbi reakcióját, mire Mali egy aprót bólint, ezzel adva tudtára, hogy szavai célba értek.

Csend telepszik a helyiségre, mit csak az ablakon kopogó esőcseppek hangja tör meg. A két fiatal némán ül egymás mellett, ahogy egyikőjük lelke fájdalommal, a másiké pedig aggodalommal telítődik el. Mindketten a saját gondolataikba mélyednek. Egy szó sem hangzik el közöttük, Malit mégis megnyugtatja a fiú közelsége. Nagyjából két éve ismerik egymást, a szokásos viccelődésen kívül pedig soha nem volt közöttük más, ezért is oly’ furcsa, hogy most mégis Yonghun ül itt mellette, tartva benne a lelket. Csupán csak a jelenlétével.

A percek telnek, ahogy a lány könnyeinek hullása is abba marad, az esőcseppek kopogásának a zaját pedig továbbra sem zavarja meg egyetlen árva szó sem. A nappaliban a levegő rezzenetlen, a tökéletes nyugalom telepszik rá, mit túl könnyen ellehetne rontani. Talán ez is az oka, hogy egyikőjük sem mer megszólalni, legalábbis eddig a pontig.

– Hé… – ejti ki lágyan ezt az apró szót Yonghun, ahogy kissé előrébb görnyedve néz mélyen Mali szemeibe. – Elmondod mi a baj? – teszi fel aggodalommal teli kérdését, mire  a másik fél tekintetét lesütve válaszol.

– Elmondanám, csak… Túl bonyolult ez az egész. Nem azért nem mondom, mert nem bíznék benned, csupán én magam sem értem – hagyja el egy halk sóhaj ajkait, mire apró kezére Yonghun védelmező ujjai simulnak rá.

– Nyugi, nincs baj. Minden helyre fog jönni – húzza mosolyra ajkait, miközben hüvelykujjával óvatosan, mégis kedvesen simogatja a másik bőrét.

– Remélem – csak ezt az apró szót képes kiejteni, ahogy fáradt tekintete az egymásra simuló kézfejükön telepszik meg.

– Így lesz, tudom. Ha nekem sikerült kijönnöm a régi állapotomból, neked is sikerülni fog – utal ezzel a fiú a régi életére, még mielőtt a banda részese lehetett volna. A gyakornoki lét több nehézséget tartalmaz, mint azt az ember képzelné, főleg, hogyha a remény is kezd elfogyni, miszerint valaha is sikerül majd. Ő mégsem adta fel, a napjai küzdelemmel és szenvedéssel teliek voltak, ennek ellenére eljutott oda, ahol most van. Több évnyi gyötrelem, de az élete kivirágzott, és nem csak egy csapat, hanem egy új család részévé vált az idő során.

– Köszönöm, Yonghun – csupán ennyit felel Mali, mire az említett szemöldökét összeráncolva pillant a lányra, kissé értetlenül.

– Mégis mit?

– Hogy itt maradtál velem – húzódik közelebb a fiúhoz, s fejét széles vállára döntve öleli magához a felé eső karját.

– Ez csak természetes – mosolyodik el, ahogy szabad kezével eltűri Mali arcába lógó tincseket, majd csak némán figyeli, ahogy a lány rajta pihenve nézi az ablakon legördülő esőcseppeket.

Már máskor is volt, hogy egymás mellett kellett lenniük, hogy megölelte az egyik a másikat, ez mégis teljesen más a lány számára. Érthetetlen nyugalom uralkodik el a testén és a lelkében, hirtelen úgy érzi, mintha az életében egyetlen egy nehézség és gond sem lenne már többé.

Az eső hevessége egyre csak alább marad, ahogy Mali ébersége is ezzel egyaránt lankad. A cseppek ritkábban folynak le az ablakon, és a lány pislogásai is egyre lassabbak. Ajkain egy halvány mosoly ékeskedik, ahogy szíve egy igazán furcsa ritmusban ver mellkasában, mintha egy másik helyre csöppent volna, egy másik világba. Az idő csak egyre telik, ahogy Yonghun álmossága is egyre erősödik, mégis igyekszik tartani magát, nem akarja magára hagyni a lányt. A távolban már lehet látni a Nap első sugarait, mi Mali számára csak egy újabb szokásos érzést nyújt, miszerint egy újabb álmatlan éjszakán van túl. A fiú számára ez viszont teljesen más… Bár ő aludt valamennyit, az mindennek mondható, csak soknak nem. Érzi magán, hogy fáradt, hogy amint a feje a párnához érne, azonnal elaludna, lelkében mégis valamiféle jó érzés árad szét, és még ha akarná sem tudná levakarni arcáról a mosolyt, ennek pedig egyetlen egy oka van.

Ez pedig nem más, mint a vállán immár alvó lány.

Just a tired night... [OS, 18+, JUNSU]

– Végre - végre, édes otthon… – sóhajt fel Junsu, amint a kezét húzó szatyrokat az asztalra letéve hagy azonnal magamra, szinte természetesnek véve, hogy az én feladatom az elpakolás a vásárlás után… Na, még mit nem!

– Állj csak meg! – szólok utána, mikor épp a küszöböt lépte volna már át, és azonnal megtorpan, majd felém fordítja fejét. – Ugye, ezt te sem gondoltad komolyan? – bökök ujjammal a mellettem heverő étel halmazra, mire ajkait hatalmas mosolyra húzva neveti el magát kissé.

– Hát izé… Csak fürödni akartam menni~ – néz rám ártatlan pillantásaival, miközben jobb karját tarkójához emelve nevet kissé zavartan. Oh, hogy hányszor láttam már ezt, tipikus akkori énje ez, mikor kiakar bújni a munka alól, hogy amíg ő a végtelenül fontos dolgát végzi, addig én csináljam meg az ő részét is.

– Na, azt már nem, Kim Junsu! Nem játsszuk el ezt megint, szépen idejössz és segítesz pakolni, utána elmehetsz fürödni – nézek rá szúrós pillantással, mire egy lemondó sóhajt hallatva lép vissza a szatyrok mellé, hogy a segítségemre legyen a pakolás során - bár, nem mintha saját akaratából tenné ezt, de ez már mellékes.

Ezt a tizenöt percet teljes csendben töltjük, ahogy csak a szekrények nyitódása és csukódása, a zacskók zörgése töri meg a közénk beállt némaságot. Nem azért nem beszélünk, mert haragudnánk egymásra, csak szimplán elfáradtunk az egész napos menetelésben, amit talán Junsun még jobban meglátszik, mint rajtam. Ilyenkor mindig visszafejlődik egy jó húsz évet, és kisfiúként kezd hisztizni, nyavalyogni mindenért, nekem pedig ki kell szolgálnom, mintha az anyja lennék. De már megszoktam, ezzel együtt szeretem őt, és pont ez teszi változatosabbá a napjainkat.

– Elmegyek fürödni – lép közelebb hozzám, mikor minden a helyére került, s egy apró csókot hintve homlokomra magamra hagy, hogy a fürdőt birtokába véve mossa le magáról a nap során rákerült szennyeződéseket. Én az ágyra fekve veszem kezem ügyébe a távirányítót, hogy az unalmas műsorok közt váltogatva üssem el az időmet.

A falon az óra ketyeg, a tévében értelmetlenebbnél értelmetlenebb dolgok hangzanak el, ahogy a fürdő felől a víz csobogása hallatszik csak ki, én pedig kezdek fáradni. Sosem értem meg, hogy Junsu hogy képes akár egy órát is a kádban ücsörögni, bár mióta tudtomra adta, hogy a telefonja nála van, kezdtem rájönni. Mindig hallom, mikor édes kacaja zendül fel, ahogy egy-egy vicces videóra lel, mit kijövetelekor hatalmas mosollyal mutat meg, hogy jobb kedvre derítsen velük engem is - vagy, ha túl fáradt, akkor szimplán elküldi az interneten.

Akaratom ellenére is lecsukódnak szemeim a számomra érdektelenebbnél érdektelenebb műsorok láttán, s az álom édes világa szippant magába. Testem megnyugvást találva kezdi újból felvenni a nap folyamán elhasznált energiáját, hogy a holnapot újult erővel kezdhessem. Egyre inkább eltűnök ebben a világban, ahol a nyugalom és a pihenés ölel körbe, míg nem álmom egy édes hang zavarja meg.

– Hé, Eunsoo… – alig hallhatóan ejti ki nevem, ahogy hűs ajkai arcomhoz érnek, majd nevem újból kiejtve csúsztatja kezét derekamra. – Eunsoo, kelj fel életem… – leheli nyakamra nevem, ahogy puha csókot hint bőröm érzékeny pontjára.

– Hagyj… – szólalok meg kissé nyűgösen, ám ő mit sem törődve vele kúszik közelebb, hogy az övéhez képest apró alkatom magához ölelve ízlelje meg ajkaimat.

– Nem. Menj el fürödni.

– Miért, nem tetszik az illatom? – vonom fel szórakozottan szemöldököm, ám szemeim továbbra is csukva tartva bújok bele ölelésébe, és szívom magamba tusfürdőjének illatát.

– Az a baj, hogy túlzottan is… – sóhajt fel, miközben karjait vállamnak feszítve fordít vissza hátamra, hogy ajkaimra hajolva hintse be azokat egy érzelmi csókkal, miközben vékony ujjai egészen az oldalamig táncolnak le, ahol pólóm vékony anyagát kezdi piszkálni, hogy minél feljebb csússzon rajtam.

– Te meg mit csinálsz? – kacagok fel cselekedetén, ám ő mit sem válaszolva mosolyodik el, hogy apró puszikkal hintse be nyakam, s közben felsőm alá vándorol kezével, mit a lehető leglassabban kezd egyre feljebb tolni testemen. – Pont most jött rád, mikor már aludtam? – sóhajtok fel szórakozottan, ahogy fejem kissé oldalra döntve adok neki nagyobb teret, hogy érzékeny pontjaimhoz hozzáférve csalhasson ki belőlem egy-egy jóleső sóhajt.

– De már nem alszol – suttogja fülembe szavait, ahogy csókjaival újból ajkaimra tér át, s pólóm teljesen feltűrve simítja tenyerét mellemre.

Nem szól semmit, ahogy én sem. Kihasználja helyzetét, hogy egész testem végig járhassa, én pedig engedem, hogy hadd tegye, amit tenni szeretne - nem mintha bánnám a helyzetem. Hűs ajkai minden porcikámat végig járják, ahogy felhevült bőrömhöz érve jóleső bizsergést vált ki belőle. Csókjai egyre vadabbak és követelőzőbbek, ahogy ujjaival oldalam simogatva érezteti velem szeretetét.

Imádom, az egész lényét, minden egyes mozdulatát. Túlságosan ismer már engem, tudja, hogy mit hogyan tegyen, hogy az nekem jó legyen. Nem az a fontos számára, hogy neki milyen, az a fő szempontja, hogy számomra milyen. Mindig azt mondja, hogy, ha én élvezem, neki az már magában elegendő.

Szeretem ezt a szeretetet, ami belőle sugárzik, a gyermeki énjét, mi fáradtan jön elő, és a férfit, akivé mellettem válik, mikor más nem lát bennünket, vágyai pedig a felszínre törnek.

Imádom, ahogy reggelente felébreszt, ahogy karjai közé zárva ringat el este. Szeretem, hogy törődik velem, mozdulatai mind szeretettel és kedvességgel teliek, még, ha sokszor nem is érdemlem meg. Az apró érintései és szavai, amik mind tudatják velem érzelmeit, nincs olyan benne, amit ne szeretnék.
De legfőképpen azt imádom, ahogy rám néz, sötét szemei pedig a vággyal telítődnek meg, mit irántam érez, senki másért. Ő az enyém, én pedig az övé, az összhangunk pedig oly’ tökéletes, mintha a fentiek egymás gondolatait a másik képére teremtette volna. Nála jobbat nem is kívánhatnék…

Ajkaival újból enyéimre tér vissza, ám az utóbbi csókjánál sokkal akaratosabban és szenvedélyesebben. Apró harapásokkal kínozza ajkamat, ahogy nyelvét végigsimítva rajta könyörög bejutásért, hogy az enyémmel táncot járva tudassa velem minden vágyát, szavak nélkül.

Egy pillanatra elválik tőlem, s magát, majd engem is megszabadít a felső testét fedő szövettől, hogy felforrósodott bőrünk egymáséhoz simulva éreztesse méginkább a másikkal, hogy itt van a számára.

Kezdem rosszul érezni magam tett nélküli helyzetemben, így jobb vállát meglökve kerekedek fölé, és lábam csípője felett átlendítve hajolok rá nyaka érzékeny pontjára. Ujjait derekamra vezetve tart szorosan magánál, éreztetve velem egyre keményedő férfiasságát, mire én felbátorodva mélyesztem óvatosan fogaim puha, tökéletes bőrébe, amit ő egy halk morranással értékel.

Csókjaimmal lassan haladok le testén, míg nem  nadrágja korcához érek, s kíváncsian pillantok fel rá, és látom, ahogy könyörgő tekintetével figyeli minden mozdulatom, némán kiáltva a folytatásért.

Mutatóujjam beakasztom a testét fedő egyetlen ruhadarab szélébe, s a lehető legkínzóbb lassúsággal kezdem lehúzni róla a vékony anyagot. Útját apró csókokkal követem végig, ezzel is egyre inkább táncolva az idegein, amit arckifejezését tekintve nem fog sokáig tűrni - és igazam is lett.

– Az isten áldjon meg, Eunsoo… – neveti el magát, és egy könnyed mozdulattal gyűr ismét maga alá, hogy újból ajkaimnak esve kezdjen el övemmel babrálni, mit csakhamar kicsatolva azonnal megszabadít nadrágomtól.

– Tán’ fogy a türelmed, életem? – kacagok fel cselekedetein, mit egy hatalmas mosollyal jutalmazva hajol ismét arcom fölé.

– Utállak – nevet fel kissé ő is, majd egy gyors csókot adva kezd egyre lejjebb haladni testemen. Minden porcikám végigjárva ér el fehérneműmig, amit hasonló módon távolít el rólam, mint ahogy azt én tettem vele az imént.

Amint minden ruhámtól megszabadított, újból szemeim világában mélyed el, mialatt ujjait férfiasságára vezetve igazítja azt bejáratomhoz. Miközben egy lágy, érzéki csókot hint ajkaimra, lassan és óvatosan hatol belém, biztosra véve, hogy nem okoz fájdalmat. Lassan kezd el mozogni bennem, és a szoba csendjét azonnal halk nyögéseink törik meg, miközben én nyakát átkarolva tartom a lehető legközelebb magamhoz Junsut. Egyik kezével fejem mellett támaszkodik, míg másikkal combom simogatva kényeztet, mialatt ajkaival újból nyakamra tér át, s kezdi kínozni bőrömet ismét.

Csípője mozgásán folyamatosan gyorsít, csókjai rohama állandó, csak egy-egy levegő vételnyi szünetet tart köztük, ezzel párhuzamban nyögéseink gyakorisága és hangossága is egyre inkább növekszik.

Egy mozdulattal ismét felé kerekedek, ezzel rajtam a sor, hogy én kényeztessem őt, s meghatározzam a tempónkat, mit csípőm ringatásával egyre inkább növelek, miközben először ajkaira, majd nyakára áttérve kezdek ugyanabba a kínzásba, amit ő tett velem.

A belsőm forróság önti el, ahogy elmém és gondolkodásom elködösül, csak egy cél vezényel, hogy örömet okozzak számára és élvezetet. Szinte már tudat alatt cselekszem, nem agyalok, csak teszem, amit jónak vélek, és mindez látszólag kimondottan tetszik az alattam heverő szerelmemnek.

Ujjaim puha, nedves tincsei közé vezetve húzom meg kissé haját, hogy fejét oldalra döntse, ezzel nagyobb teret adva nekem, magának pedig nagyobb élvezetet.

A bőrünk felforrósodott, szinte már lángol, ahogy a körülöttünk lévő levegő is egyre csak melegszik, érzelmeink pedig szabad utat törve maguknak cikáznak a kicsiny szoba falai közt. Próbálnak kiszabadulni innen, hogy világnak kürtöljék szerelmünket, de nem sikerül nekik, hisz be vannak zárva, ahogy mi is ide.

Az élvezet mértéke vészesen növekszik bennem, ahogy erőm kezd alábbhagyni, így egyetlen szerelmemnek a mellkasára borulva kapkodok levegő után, és ujjaink egymásra találva kulcsolódnak össze.

– Junsu… – ejtem ki nevét alig érthetően, ám ő tudva miértjét, azonnal maga alá gyűri apró testem, hogy ajkaimra csókot hintve repítsen el engem, s magát a mennyekbe.

A szoba szinte lángol, aminek közepén mi és az érzelmeink helyezkedünk el. Nedves tincsei arcom csiklandozzák, egyik kezével derekam tartva férkőzik egyre közelebb hozzám, hogy egy utolsó lökéssel mindketten elérjük azt a bizonyos szintet, minek az élvezetét semmi sem haladhatja meg.

A szoba szinte megremeg, ahogy minden érzelmünk egyszerre tör utat magának, mindent beborítva. Remegő kezeivel támaszkodik meg mellettem, hogy kihúzódhasson belőlem, majd szemeimbe nézve nyújthassa számomra a világ leggyönyörűbb látványát.

Izmai megfeszülnek, minden idoma tisztán kivehető, amik ennél tökéletesebbek nem is lehetnek. A bőre az izzadságtól csillog, miközben egész teste remeg a fáradtságtól, mint ahogy az enyém is, ő mégis dacosan tartja magát fölöttem, hogy csillogó lélektükreivel végigmérhessen engem.

– Eunsoo… – ejti ki alig hallhatóan nevem, mire én kérdőn emelem rá tekintetem, és ajkait mosolyra húzva folytatja szavait. – Szeretlek – egy apró szó, mégis megannyi jelentéssel bír, a bennünk lejátszódó folyamatra mégis oly’ kevés ez a kifejezés, de annál inkább boldogság keltő. – Azt hiszem, nekem is le kell ismét fürdenem… – csendül fel édes nevetése, és egy lágy csókot hint ajkaimra, ezzel zárva le tökéletesen az iménti aktusunkat.
Nem akarom elengedni őt sohasem, de nem is kell, mert itt van velem, mi oly’ hihetetlen a számomra még mindig. Ahogy néz, ahogy mosolyog… minden nap ezt szeretném látni és minden napot vele szeretnék leélni a jövőben. Kim Junsu, Szeretlek.

1. Fejezet - Disaster [Come Back To Me Again]

– Na, még egyszer! – szólal meg Hayong, mikor véget ér a dal, mi pedig levegő után kapkodva ülünk a padló valamelyik szegletén, igyekezve erőt gyűjteni kimerült testünkbe.

– Jajj, ne már… – sóhajt fel Yonghun, miközben vékony ujjait verejtéktől nedves tincsei közé vezetve húzza fel térdeit, hogy könyökeit megtámaszthassa azokon.  Csak egy szokásos próba, amit mindannyian hatalmas mosollyal kezdünk meg, ám az ötödik - hatodik órában már igencsak szenvedésnek érezzük ezt az egészet. Ha Hayong nem lenne egy ekkora energiabomba, talán már a harmadik szám után pihegve feküdnénk a próbaterem egyik szegletében, ám ő ezt sosem hagyja.

– Na, egy utolsó, azt még kibírjátok! Ti is tudjátok, hogy muszáj, szóval hajrá, talpra és folytassuk! Ma még a Baby-t nem táncoltuk el – ajkain szokásos mosolya csüng, s szavai közben párat tapsolva próbál erőt adni nekünk és motiválni, hogy lábainkra ráparancsolva keljünk fel a földről.

– Már egy órája azt mondtad, hogy ez az utolsó… Nem folytathatnánk holnap? – emeli Yonghun Hayongra könyörgő tekintetét, mire az idősebbik csak egy fejrázással reagál szavaira.

– Hát, ez csúcs, a legnehezebbet hagyjuk a végére – sóhajtok fel, miközben szenvedésem igyekszem nem kimutatni arcomon, ahogy erőtlen testem felkaparom a padlóról, hogy szavainak eleget téve táncoljuk le az utolsó táncot.

Néha már tényleg túlzásba viszi ezt az egész hajtást, de ő mindig is ilyen volt; maximalista. Egy hiba sem lehet, soha, mindennek tökéletesnek kell lennie, mégha bele is döglünk. Csak a tökéletes felel meg neki, a jó vagy a remek már nem elég. Hayong már azóta ilyen, mióta ismerem, hisz a sok munka ellenére is igen kevesen ismernek minket, na és a többiek kiválása igencsak megviselte őt… vagyis őt a leginkább. Úgy érzi, hogy elbukott, mint csapatvezető, mivel nem tudta összetartani a bandát. Nem mondja, nem panaszkodik, de felismerem, hogy mikor van maga alatt, hisz elég régóta ismerem őt - ahogy a többiek is. Ezért nem állunk le veszekedni vele, nem szólunk vissza, ha egyszer kérdezünk és nemmel válaszol, abbahagyjuk a nyaggatását. Próbálunk mi is a legjobban teljesíteni, kihozni magunkból a maximumot, ami ugyan olyan nehéz nekünk is, mint neki.

A zene felcsendül, mi pedig egyszerre mozdulunk. Kismilliószor elpróbáltuk már, a lépések az elménkbe égtek már, így könnyedén csináljuk meg az igencsak nehéznek tűnő koreográfiát alapesetben, ám most nem így lesz. A lábam megcsúszik, a következő pillanatban pedig azt veszem észre, hogy a hideg padlón fekszem, miközben Yonghun idegesen sétálgat fel alá. Ujjai közt mobilját tartja, amin épp beszél valakivel, két oldalamon pedig Hayong és Yeongjin fürkészik idegesen az arcom. Ahogy szemeim felnyitom, kis megkönnyebbülés tükröződik szemükből, ám az aggódás továbbra is ott marad bennük.

– Ya, Yonghun, Junsu magához tért! – kiált oda Hayong a még mindig telefonáló személyhez, mire én szemöldököm értetlenül ráncolva próbálok felkelni a földről, de ahogy megfeszül lábam, egy éles fájdalom nyilall belé. Visszafojtott kiáltásom egy szisszenés formájában adja a többiek tudtára, hogy valami nincs rendben.

– Hé-hé, óvatosan! – szól rám Yeongjin, ahogy karját azonnal a hátam mögé csúsztatva segíti testem ülőhelyzetbe.

– Mégis mi a jó isten történt? – emelem kezem lüktető halántékomhoz, miközben szemeimmel fájó lábamon vezetem végig a tekintetem, melyen még a vak is észrevenné, hogy hol sérült meg. A jobb térdem legalább kétszer akkora, mint a bal, és az ibolya színével versenghetne, a fájdalom mértékéről pedig inkább nem is beszélek… azt nem lehet szavakba foglalni.

– Rosszul léptél, és elestél… beverted a fejed is, így pár percig nem voltál itt… nagyon fáj? – guggol le elém Yonghun, miközben beszél hozzám, s rettegéssel telített tekintetét rám vezetve várja a válaszom.

– Ha azt mondom, hogy kurvára, az még meg sem közelíti a valóságot...

– Kicsit még tarts ki, hívtam mentőt, hamarosan itt lesznek és sínbe rakják a térded, majd bevisznek vizsgálásra – szavai közben kissé megrándul az arca, majd idegesen túr bele tincseibe, ahogy egy fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait. – Ahj istenem, most mit csináljunk?

– Várjunk… addig én kimegyek az épület elé, hogy, ha ideérnek, akkor ide tudjam hozni őket - kel fel mellőlem Yeongjin, kinek mozdulatait szinte azonnal megismétli Hayong is.
– Én pedig megnézem,  hogy van-e valami jég rá – alig ejti ki szavait, de máris eltűnnek az ajtó mögött mindketten, így telepítve újból csendet a teremre, melyet pár másodperc elteltével Yonghun szakít meg.

– Annyira tudtam, hogy nem kellene ez az utolsó… ahj, istenem, a francért ilyen maximalista – morogja orra alatt, miközben fáradt testével közelebb kúszik hozzám, s mellém ülve vezeti tekintetét fájó pontomra, mire száját félrehúzva süti le tekintetét. – Komolyan nem hiszem el… legközelebb figyelj jobban!

– Na, mert tuti nem figyeltem most, tuti ez volt az oka, igaz? Csak szokásosan az én hibám ez is – fújtatok rá szavaira, miközben fejem a falnak támasztva hunyom le a szemeimet. – Hyung, ne kezdjük megint ezt, eleget hallgattam már a többiektől is, hogy mit nem csinálok jól, tudom, hogy megint miattam szív az egész csapat majd.

– Junsu-ah, ne kezd! – förmed rám azonnal, s egész testével felém fordul. – Ne forgasd ki a szavaim… most leszarom, hogy mi lesz a fellépéssel, az a lényeg, hogy helyre gyere!

– Ne beszéljünk inkább erről – húzom el kissé számat, ahogy szemeim felnyitva mérem végig Yonghun túlzottan is aggódó arcát, majd a szemközti falra fókuszálva kezdem el fájdalmam kiönteni neki, mint ahogy az általában szokott lenni. – Nem akarom bántani Hayongot, de valahogy le kellene állítani, már túlzásba viszi ezt az edzést… már beteges. Ezt még neked sem mondtam, de valamelyik nap próbáltam beszélni vele, nem túl nagy sikerrel. Asszem’ épp boltba mentetek le Yeongjinnel, mikor úgy voltam vele, hogy így talán lehet kommunikálni vele, viszont hyung csak rám förmedt. Én lettem a hülye kis mitugrász, a hülye gyerek, mintha oly’ nagy hibát vétettem volna azzal, hogy jót akarok neki. Azóta mintha utálna, már csak az érdekel, hogy mióta gondolta ezt rólam – vonom fel szemöldököm, ahogy továbbra is csak előre, a semmibe réved a tekintetem, mintha lélekben itt sem lennék ténylegesen.

– Ya, Junsu! Te is tudod, hogy mostanában ingerlékeny és nem gondolja ezt komolyan. Nyugi, én is megkaptam a magamét ahogy hyung is, de ne vedd ezt magadra, oké? Neked is voltak már nehezebb időszakaid, tőled is ugyan így elviseltük ezt, most neki van szüksége türelemre…

– Elviseltetek? Igazán kedves megfogalmazás, én vagyok a mitugrász hülye gyerek, akit el kell viselni, mert mást nem lehet, igaz? Gondolom, milyen nehéz elviselni, tényleg, egy vérbeli szar alak vagyok, amiért jót akarok nektek, és a belem is kigürizem, hogy azon a gecis színpadon megálljam a helyem, de még mindig nem elég! Talán jobban elviselnétek, ha inkább lennék egy seggarc, és mindent magasról leszarnék? Sokkal jobb lenne, igaz? – nevetem el magam szarkasztikusan, melyből idegességem teljes mértékben kiérezhető - mintha a szavaim nem lennének elegek.

– Hé, nyugodj már meg! – teszi vállaimra kezeit, miket én egy mozdulattal lerázok magamról.

– Ne nyúlj hozzám… és egy szóval sem mondtam, hogy ne lennék nyugodt!

– Ja, az előbbi szöveged pont arról tanúskodik, hogy egy cseppet sem vagy ideges – rázza meg kissé fejét, ahogy ajkai közül egy apró kacaj szakad fel, majd feltérdelve ül sarkaira, hogy figyelmem magára vonja, és így folytatja beszédét. – Nem mondta senki sem egy szóval sem, hogy szar alak vagy, oké? Ne akadj ki ennyire, semmi rossz nem volt abban, amit mondtam, legalábbis nem annak szántam…

– Ja, éreztem – szemeim továbbra is a szemközti falon tartom, mire Yonghun két ujjával közrefogja az állam és maga felé fordítja az arcom, így kényszerítve rá, hogy szemeibe nézzek, miközben épp a bocsánatomért esedezik.

– Sajnálom, tényleg nem annak szántam. Tudom, hogy Hayong sem komolyan gondolta, amit mondott, szeret téged, az öccsének tart. Csak nem jó passzban van, nagyon aggódik a koncertek miatt. Tényleg ne vedd magadra ezeket, és ne hibáztasd magad semmi miatt, oké? Emiatt nem fogunk utálni, sem hibáztatni, ugyan úgy szeretünk, most amúgy is az a fontos, hogy helyre gyere – úgy utálom, hogy mindig igaza van, hogy túlságosan ismer és, hogy tudja mit kell tennie, és pont ezért nem tudok mit reagálni szavaira. Mindig sikerül neki, hogy pár perc vagy másodperc alatt lecsökkentse az idegességi szintemet.

– Én sajnálom… – húzom el szám, ahogy a szemkontaktust megszakítva sütöm le tekintetem, ezzel fejezve ki, hogy túlságosan is igaza van.

– Ne sajnáld – látom szemem sarkából, ahogy halványan elmosolyodik, ám én mintha meg sem hallottam volna, úgy folytatom beszédem.

– Néha olyan, mintha kevesebb lennék tőletek, mintha nem lennék arra képes, mint amire ti… nem érzem magam elég jónak, sokszor elgondolkozom rajta, hogy mégis mit keresek itt?

– Jajj, Junsu, nemár!

– Most is miattam lesz szarban a fellépés, az én hibám miatt nem tudunk úgy teljesíteni majd, az egész havi szenvedés a semmibe ment!

– Junsu…
– De ne Junsuzz itt nekem, te is tudod, hogy így van! Itt hajtottunk végig, hogy minden a legjobb legyen erre elcseszem az egészet…

– Befejeznéd?! – szól rám kissé dühödten, ám mintha meg sem hallanám, úgy folytatom lelkem kiöntését.

– Most, ha nem lennék itt, akkor boldogan ment volna a próba és a koncert is. Nem lett volna ennyi gondotok, nem lett volna itt az, aki mindent elcsesz, aki–

– Na jó, ebből elég! – szakít félbe, ám szavai alig jutnak el tudatomig, már csak arra leszek figyelmes, hogy selymes ajkai lágyan mozdulnak meg enyéimen, ezzel ismertetve meg velem, hogy mily’ édesek is azok. Akaratom ellenére hunyom le szemeim s viszonozom csókját, mi érezhetően meglepi őt. A pulzusom az egekbe szökött, az arcom pedig minden bizonnyal egy rák színével verseng, de nem zavar… valahogy nem érdekel. Csak élvezem, ahogy édes ajkai enyéimhez simulnak, s teljes szinkronban mozdulnak, mintha csak a fentiek így alkották volna meg őket, egymáshoz illőnek.

– Itt lesz, ebben a teremben… – üti meg fülünket Yeongjin hangja, mire Yonghun zavartan ugrik el tőlem - épp időben, mert ebben a pillanatban lép át az ajtó küszöbén két mentős, nyomukban a két hyungunkkal.

– Szép estét! – köszön a két idegen, ahogy közelebb érnek hozzám, ám tudatomig nem jutnak el szavaik, csak az előbbi történések lebegnek elmémben. Tekintetemmel a termet elhagyó Yonghunt követem, egészen addig, míg látókörömből el nem távozik, így csak azt a pontot bámulom továbbra is, ahol utoljára láttam őt.

– Uram, figyel ön ránk? – hallom meg jobbomról az egyik mentős hangját, mire tekintetem rávezetve ráncolom össze kissé a homlokom.

– Bocsánat, igen…

– Rendben. Eltudná mondani, hogy mi történt? – teszi fel kérdését, miközben a táskájában kutatva veszi elő az eszközeit, amikkel minden bizonnyal meg fog vizsgálni.

– Annyira emlékszem, hogy elestem, a következő pillanatban pedig itt feküdtem és szédültem, na meg persze a térdem sérült meg – bökök az említett testrészem felé, mire az orvos mellém térdelve szemügyre veszi azt.

– Tudja mozgatni? – érkezik következő kérdése, mire én fejem megrázva felelek csak, ő pedig valamiféle fagyasztósprét elővéve emeli rám tekintetét. – Ne ijedjen meg – alig ejti ki szavait, de már a flakon sziszegő hangot hallatva ereszti sérült részemre a fehér füstöt, mi a benne tomboló fájdalmat azonnal csökkenti. – Bevisszük és megröntgenezzük a térdét, de előtte sínbe kell tenni, nehogy elmozduljon. Ez valószínűleg fájni fog, előre is elnézést – csak egy aprót bólintok, ténylegesen fel sem fogom szavait, nem is figyelem, hogy mit tesz épp velem. Yonghun tette lebeg az elmémben, nem tudom mire vélni ezt a csókot, és azt sem, hogy miért viharzott ki oly’ hirtelen. Mindig is nehéz volt kiigazodni az érzelmein, de most főleg - na, de még a sajátjaimon…

Yonghun később csatlakozott hozzánk, személyisége és kisugárzása miatt mégis szinte azonnal beilleszkedett, mintha mindig is itt lett volna lélekben. Mintha a testvérünk lenne, úgy tekintett rá mindenki, csak én nem tudtam úgy. Mindig is nehéz volt eldöntenem, hogy mit érzek iránta. A mérhetetlen kedvessége és törődése, mit felém mutatott, összezavart. Szerettem volna több lenni neki, mint egy barát, vagy egy testvér. Sokkal több…

Már az első nap úgy beszélgettünk egymással, mint az ezer éves ismerősök. Azóta ez a kapcsolati mérce egyre csak felfelé ível. Ha már nem látom, akár csak egy órára, olyan, mintha egy részem hiányozna, mintha nem lennék önmagam. Az örök pozitivitásom és mosolyom elillan, ahogy ő az ajtón kilépve hagy magamra, és ez minden egyes alkalommal így van.

De lehet, hogy csak túlságosan támaszkodom rá, vagyis ezt hittem. Minden gondomról, bajomról ő tud elsőként, sokról pedig csak ő tud. Már magától jön, hogy kiönthessem neki a lelkem, mire ő pár pillanat alatt mosolyt csal az arcomra. Nehezen fogadtam el, hogy amit érzek iránta az nem barátság, nem testvériség, hanem szerelem. Talán soha nem is dolgoztam fel… barátként akartam szeretni őt, mint Hayongot és Yeongjint, de nem ment. Haragudtam magamra, amiért így érzek, amiért szemeim lehunyva mindig azt képzeltem el, hogy ő mellettem fekszik és velem alszik. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy testvérre vágyok, aki így törődik velem, mint ő, és el is hittem az utóbbi időben, míg ezt meg nem tette. Többször meginogtam, sokszor elakartam mondani neki, hogy mi az, ami valójában a szívemet nyomja, de soha nem tettem, hisz féltem, hogy mit szólna, erre… megcsókolt. Édes ajkai az enyéimhez értek, miről oly’ régóta álmodom, mégsem hittem volna, hogy bármikor is valósággá válhatna, most mégis megtörtént. Selymes párnái úgy simultak enyéimhez, mintha egymáshoz teremtették volna őket, tökéletes szinkronban mozogtak, olyan volt, mint egy álom, ami egy villámcsapással véget ért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem és nem szeretném újból és újból megtenni ezt és átélni…

Bassza meg, szeretem őt.